Zümi, a szorgos méhecske

A napsütötte réten, egy öreg fa odújában volt a méhek kaptára. Itt lakott Zümi, a kis méhecske, aki egész nap szorgalmasan dolgozott.

Reggeltől estig repkedett virágról virágra. Zümm-zümm, a százszorszépre. Zümm-zümm, a lóherére. Zümm-zümm, a pipacsra. Minden virágtól kapott egy kis édes nektárt, és vitte haza a kaptárba.

Egyszer csak a nap lebukott a dombok mögé. A méhek egymás után hazarepültek. – Gyere, Zümi! – hívták. – Elég volt mára!

– Még egy virág! – mondta Zümi. – Csak még egyetlen egy!

Odarepült a százszorszéphez. De a százszorszép már összecsukta a fehér szirmait. – Ne haragudj, Zümi – ásította –, én már alszom.

Odarepült a pipacshoz. A pipacs is lehajtotta a fejét. – Jó éjszakát, Zümi – suttogta. – Holnap gyere vissza.

Zümi körülnézett. A réten minden virág becsukódott, mint egy-egy kis sátor. Csak a rét szélén nyílt ki valami: egy halványsárga virág, ami épp most bontotta ki a szirmait.

– Te miért nem alszol? – kérdezte Zümi csodálkozva.

– Mert én esti virág vagyok – felelte a virág. – Akkor nyílok, amikor a többiek elalszanak. Az éjjeli lepkék jönnek hozzám, a holdfényben.

Ekkor egy puha szárnyú, ezüstös lepke libbent oda. Leszállt a virágra, és halkan köszönt. – Jó estét! Most én jövök.

Zümi megértette. Nappal a méhek dolgoznak, éjjel a lepkék. Mindennek megvan a maga ideje. És most neki a pihenés ideje jött el.

Hazarepült a kaptárba. Bent meleg volt és mézillat. A méhek halkan zümmögtek, mintha altatót dúdolnának.

– Köszönjük, Zümi – mondta a méhkirálynő. – Ma sokat dolgoztál. Sok kis cseppből lesz a sok méz, amitől télen sem éhezünk.

Zümi befészkelte magát egy puha, viaszos kis bölcsőbe. Odakint az esti virág kinyílt a holdfényben, és a lepke vigyázott rá.

– Holnap újra jövök – suttogta Zümi a rétnek. Aztán elaludt, és álmában is virágok illatoztak.

Jó éjszakát, Zümi. Jó éjszakát, esti virág. És jó éjszakát neked is, kicsikém.