Bálint, a kisbálna dala

Messze-messze, a nagy kék tengerben élt Bálint, a kisbálna. Az anyukája mellett úszott, aki olyan nagy volt, mint egy hajó, és olyan szelíd, mint egy felhő.

Esténként, amikor a nap lebukott a víz alá, a bálnák énekelni kezdtek. Mély, hosszú hangon, mint egy nagy, szelíd kürt. A dal messze szállt a víz alatt, át az egész tengeren.

Bálint is énekelni akart. Nagy levegőt vett, és belefújt. De az ő hangja vékony lett és csipogós, mint egy kis síp.

Egy arra úszó halraj kuncogni kezdett.

Bálint elszégyellte magát, és lebukott a mélybe. – Az én hangom nem szép – mondta az anyukájának. – Nem olyan, mint a tiétek.

Az anyukája odaúszott mellé. – Tudod, mit csinál a Hold, amikor bálnadalt hall? – kérdezte. – Lenéz, és fényt küld annak, aki énekel. Próbáld ki!

Bálint felúszott a víz tetejére. Odafent ott ragyogott Holdanyó, és körülötte a csillagok.

Bálint kifújta a vizet a feje tetején lévő kis lyukon, és egy kis szökőkút szállt a magasba. A cseppek megcsillantak a holdfényben.

Aztán halkan, nagyon halkan énekelni kezdett. Nem úgy, mint a nagyok, hanem úgy, ahogy csak ő tudott: vékonyan, mint egy kis síp.

És akkor valami csodálatos történt. Holdanyó lehajolt, és egy ezüstös fénycsíkot terített a vízre, egyenesen Bálintig. Mintha egy fényből szőtt út vezetett volna át a tengeren.

– Meghallotta! – kiáltotta Bálint. – A Hold meghallotta az én dalomat!

– Persze, hogy meghallotta – mosolygott az anyukája. – A Hold nem a leghangosabb dalt szereti, hanem azt, amit szívből énekelnek.

Ekkor a nagy bálnák is felúsztak. Meghallgatták Bálint dalát, és halkan, mélyen vele énekeltek. A mély és a vékony hang együtt szólt, mint egy esti altató.

Még a kis halak is abbahagyták a kuncogást, és csendben ringatóztak a hullámokon.

Bálint aznap este az anyukája uszonya mellett aludt el. A tenger halkan dúdolt, a holdfény-út pedig ott maradt a vízen egész éjjel.

Jó éjszakát, Bálint. Jó éjszakát, nagy tenger. És jó éjszakát neked is, kicsikém.