Böbe, a kiselefánt lábujjhegyen

A nagy, sárga szavannán, ahol a fák lapos ernyőt tartanak a fejük fölé, élt Böbe, a kiselefánt.

Böbe mindenhová nagy dobogással ment. Bumm, bumm, bumm, szóltak a lábai. Amikor szaladt, még a föld is megremegett, és a por felszállt a levegőbe.

Böbe ezt nagyon szerette. – Halljátok? Itt vagyok! – trombitálta, és magasra emelte az ormányát.

Egy este, amikor a nap vörösen lebukott, Böbe az itatóhoz indult inni. Bumm, bumm, bumm.

– Csitt! – szólt rá valaki halkan. Egy zsiráfmama volt az. Lehajtotta a hosszú nyakát, egészen Böbe füléig. – A fán alszanak a kis madárfiókák. Most aludtak el.

Böbe felnézett. A fa ágain kis fészkek lógtak, és bennük pici madárfiókák szuszogtak.

– És a fűben a kis zebracsikó is most alszik el – suttogta a zsiráfmama. – Tudsz egy kicsit halkabban menni?

Böbe elgondolkodott. Ő még sosem ment halkan. Lehet, hogy egy elefánt nem is tud?

Megpróbálta. Felemelte az egyik nagy, kerek lábát, nagyon lassan, és nagyon puhán letette. Tapp. Aztán a másikat. Tapp.

Ez nem bumm volt, hanem tapp. Böbe elcsodálkozott. – Hiszen én tudok lábujjhegyen járni!

Tapp, tapp, tapp. Átment a fa alatt, és a fiókák meg sem moccantak. Tapp, tapp, tapp. Elment a zebracsikó mellett, és a csikó tovább aludt.

Az itatónál nagyon halkan ivott. Még az ormányát is óvatosan merítette a vízbe, hogy ne csobbanjon.

Amikor hazafelé indult, felnézett az égre. Kigyúltak a csillagok, és olyan csend volt a szavannán, hogy szinte hallani lehetett, ahogy pislognak.

– Ez is szép – suttogta Böbe. – A csend is szép.

Odaért az anyukájához, és halkan, tapp-tapp, odabújt a nagy lábai közé. – Ügyes voltál ma este – súgta az anyukája. – Nagynak lenni jó. De vigyázni a kicsikre még jobb.

Böbe elmosolyodott, és lehunyta a szemét. A szavanna aludt, és Böbe is vele együtt.

Jó éjszakát, Böbe. Jó éjszakát, szavanna. És jó éjszakát neked is, kicsikém.