Kati és Mimi kibékül

Egy rózsabokor levelén lakott két kis katicabogár, Kati és Mimi. Mindkettőnek piros volt a szárnya, rajta fekete pettyekkel. Kati hétpettyes volt, Mimi kétpettyes. Ők voltak a legjobb barátok.

Együtt reggeliztek, együtt repültek, és esténként együtt nézték a csillagokat a legfelső levélről.

Egy reggel a levél hegyén megcsillant egy gyönyörű, kerek harmatcsepp. Olyan fényes volt, mint egy kis gyöngy.

– Az enyém! – kiáltotta Kati, és odaszaladt. – Nem, az enyém! – kiáltotta Mimi, és ő is odaszaladt. – Én láttam meg előbb! – Nem, én!

Húzták, lökdösték, és egyszer csak a harmatcsepp lepottyant a levélről, és szétfröccsent a földön.

– Ez a te hibád! – mondta Kati. – Nem, a tiéd! – mondta Mimi. És mindketten sértődötten elfordultak. Kati a levél egyik végébe ült, Mimi a másikba.

Egész nap nem szóltak egymáshoz. Kati egyedül reggelizett, és nem ízlett neki. Mimi egyedül repült, és nem volt olyan jó, mint máskor.

Aztán eljött az este. Kigyúltak a csillagok. Kati felmászott a legfelső levélre, de egyedül olyan nagy volt ott a hely, és olyan üres.

Mimi a szomszéd levélen ült. Ő is a csillagokat nézte, és ő sem tudott elaludni.

Kati sokat gondolkodott. Aztán vett egy nagy levegőt, és átrepült Mimihez.

– Mimi – mondta halkan. – Bocsánat, hogy el akartam venni a harmatcseppet. Nem is volt olyan fontos. Te fontosabb vagy.

Mimi ránézett, és a szeme megtelt könnyel. – Én is bocsánatot kérek – mondta. – Én is húztam. És egész nap hiányoztál.

Átölelték egymást, ahogy két katica csak tudja: összedugták a fejüket, és a csápjukkal megsimogatták egymást.

Ekkor egy kis szellő megrezgette a rózsabokrot, és a levelekről lehullott néhány harmatcsepp. Egy pont Kati elé esett, egy pedig pont Mimi elé. – Nézd! – nevetett Kati. – Most mindkettőnknek jutott!

Aznap este együtt nézték a csillagokat a legfelső levélről. Aztán szorosan egymáshoz bújtak, és mindketten ugyanazt álmodták: hogy holnap megint együtt játszanak.

Jó éjszakát, Kati. Jó éjszakát, Mimi. És jó éjszakát neked is, kicsikém.