Fanni és a hosszú út

Egy kis falusi ház eresze alatt, egy sárból épült fészekben lakott Fanni, a fecske.

Minden reggel, amikor kinyílt az ablak, egy kislány nézett ki rajta. Fanni elrepült előtte, a kislány pedig integetett neki. – Jó reggelt, fecske! – mondta mindig.

Aztán eljött az ősz. A levelek megsárgultak, a reggelek hűvösek lettek. A fecskék összegyűltek a villanydróton, sorban, egymás mellett.

– Indulunk, Fanni – mondta az anyukája. – Messze, délre repülünk, ahol télen is meleg van.

Fanni szomorúan nézett az ablakra. – De akkor ki köszön a kislánynak reggelente? És ha elmegyünk, hogyan találunk vissza?

Aznap este az anyukája felrepült vele a ház tetejére. Az égen kigyúltak a csillagok.

– Nézd – mondta. – A csillagok mindig ugyanott vannak. Az a hét fényes csillag ott, az a Göncölszekér. Tavasszal, amikor hazafelé repülünk, ők mutatják majd az utat. Pontosan ide, erre a házra.

Fanni jól megnézte a csillagokat. Egyet, kettőt, hármat… mind a hetet. Elraktározta őket a szívében, mint egy térképet.

Másnap reggel, amikor kinyílt az ablak, Fanni ott ült a párkányon. A kislány nagyot nézett.

Fanni csippantott egyet, és megbillentette a szárnyát, mintha azt mondaná: viszontlátásra. A kislány megértette. – Vigyázz magadra, kis fecske! – mondta halkan. – Tavasszal várlak!

A fecskék felszálltak, és hosszú, hosszú útra indultak. Tengerek fölött, hegyek fölött, puha felhők között.

Ott, a meleg délen, Fanni minden este megkereste az égen a hét csillagot. És mindig eszébe jutott a ház, az ablak és a kislány.

Aztán egy napon megint tavasz lett. A fecskék útra keltek hazafelé. Éjszaka a Göncölszekér mutatta az utat: erre, erre, még egy kicsit.

És egy reggel, amikor kinyílt az ablak, a kislány felkiáltott: – Visszajöttél! – Fanni ott ült a régi fészek szélén, és vidáman csivitelt.

Mert aki elmegy, az vissza is jöhet. Csak meg kell jegyezni az utat hazafelé, és a csillagok segítenek.

Jó éjszakát, Fanni. Jó éjszakát, kislány. És jó éjszakát neked is, kicsikém.