Turi, a kis vakond

Mélyen a föld alatt, ahol puha és meleg a sötét, lakott Turi, a kis vakond. Volt egy kerek szobája, egy szalmaágya, és egy hosszú alagútja, ami egészen a kert széléig vezetett.

Egy este Samu, a süni, bekiáltott az alagút végén. – Turi! Gyere ki! Nézd, milyen szépek ma a csillagok!

Turi kidugta az orrát a földből. Pislogott egyet, pislogott kettőt. – Milyen csillagok? – kérdezte. – Én nem látok semmit.

Mert a vakondok szeme nagyon pici, és nem lát messzire. Arra jó, hogy a föld alatt eligazodjanak, de a csillagokig nem ér el.

Turi elszomorodott. – Mindenki látja a csillagokat, csak én nem.

Samu leült mellé, és gondolkodott. Aztán felcsillant a szeme. – Várj itt! – mondta, és elszaladt.

Hamarosan visszajött, és nem egyedül. Hozta a tücsköt, a katicát és a kis egeret is.

– Turi, nyújtsd ki a mancsodat! – mondta Samu. Turi kinyújtotta, Samu pedig belecseppentett egy hideg, kerek harmatcseppet. – Ilyen egy csillag: kicsi, kerek és csillogó.

A tücsök közelebb ugrott, és halkan, magasan cirpelni kezdett. – Ha a csillagoknak hangjuk lenne, biztosan így szólnának.

A katica megcsiklandozta Turi orrát a szárnyával. – Így ragyognak: épp csak megcsiklandoznak.

A kis egér pedig odabújt Turi mellé, puhán és melegen. – És így vigyáznak ránk egész éjjel.

Turi lehunyta a szemét. Érezte a harmatot a mancsában, hallotta a tücsök dalát, érezte a csiklandozást és a meleg ölelést.

– Most már látom – suttogta. – Nem a szememmel, hanem belül. Gyönyörűek.

Odafent a csillagok még fényesebben ragyogtak, mintha ők is hallották volna.

Turi aznap este a harmatcseppel a mancsában bújt be a szalmaágyába. Úgy aludt el, mintha egy egész csillagot hozott volna haza.

Jó éjszakát, Turi. Jó éjszakát, Samu. És jó éjszakát neked is, kicsikém.