Picur, a legkisebb csillag

Messze-messze, fent az égen, ahol a felhők alszanak, lakott egy egészen pici csillag. Úgy hívták: Picur.

Picur volt a legkisebb csillag az egész égbolton. A nagy csillagok fényesen ragyogtak, mint a lámpások. Picur fénye pedig csak ennyi volt: pici, pislákoló, mint egy gyertyaláng.

– Én olyan kicsi vagyok – sóhajtott Picur. – Az én fényemet senki sem látja.

Egy este lent, a nagy erdőben, egy kis bagolyfióka ült egy fa tövében, és sírdogált. Huhu volt a neve. Kipottyant a fészkéből, és nem találta a hazavezető utat.

– Hu-hu… hol van az anyukám? – pityergett. – Olyan sötét van!

A nagy csillagok nem hallották meg. Túl magasan voltak, és túl fényesen ragyogtak. De Picur meghallotta. Mert aki kicsi, az jól hallja a kicsiket.

– Ne félj, Huhu! – suttogta le neki. – Segítek!

Picur kihúzta magát, vett egy nagy levegőt, és ragyogott, ahogy csak tudott. A pici fénye lecsorgott az égről, mint egy vékony ezüstszál, egyenesen az erdő fái közé.

– Nézd csak! – csodálkozott Huhu. – Egy fénycsík!

Huhu elindult a fénycsík mentén. Tipp-topp, tipp-topp, ugrált a puha mohán. A fénycsík egy öreg tölgyfáig vezetett. És ott, a tölgyfa odújában, ott ült Bagolyanyó, és nagyon kereste a kicsinyét.

– Huhu! Hát itt vagy! – ölelte át a szárnyával.

Huhu bebújt anyukája puha tollai alá, és felnézett az égre.

– Köszönöm, kicsi csillag!

Picur úgy örült, hogy még a csúcsai is melegek lettek. Ekkor odagurult hozzá Holdanyó, és megsimogatta ezüst kezével.

– Látod, Picur? Nem az számít, mekkora a fényed. Hanem az, hogy kinek világítasz vele.

Azóta minden este, mielőtt Huhu elalszik, felnéz az égre, és megkeresi a legkisebb csillagot. Picur pedig visszakacsint rá: pislog, pislog.

Jó éjszakát, Huhu. Jó éjszakát, Picur. És jó éjszakát neked is, kicsikém.