Tóbiás házikója

A patak partján, egy nagy, lapos kő mellett lakott Tóbiás, a teknős. Tóbiás mindig magánál hordta a házát: egy kerek, kockás, kemény páncélt a hátán.

– Ez a legjobb ház a világon – szokta mondani. – Sosem kell hazamennem, mert mindig otthon vagyok.

Egy este beborult az ég. A csillagok elbújtak a felhők mögé, és eleredt az eső. Kipp-kopp, kipp-kopp, kopogott a páncélon.

Tóbiás behúzta a fejét, a lábait, még a farkát is. Bent száraz volt és meleg.

Ekkor egy vékonyka hangot hallott. – Kopp, kopp! Van itt valaki?

Tóbiás kikukucskált. Egy pici, csuromvizes tücsök állt előtte. A hegedűje is elázott, a csápja is lekonyult.

– Elázott a házam – szipogta a tücsök. – Egy levél alatt laktam, de a szél elfújta. Nem tudom, hova menjek.

Tóbiás gondolkodott. A háza kicsi volt, épp csak ő fért el benne. De aztán észrevette, hogy a páncélja széle olyan, mint egy eresz. Alatta, a nyaka mellett, maradt egy kis száraz zug.

– Gyere – mondta. – Bújj ide, a páncélom széle alá. Itt nem ér az eső.

A tücsök bebújt. Egy kicsit szűk volt, Tóbiásnak is összébb kellett húznia magát. De mindketten szárazon ültek, és hallgatták az esőt.

– Köszönöm – suttogta a tücsök. – Cserébe játszhatok neked valamit?

Megrázta a hegedűjét, hogy lepotyogjanak róla a cseppek, és halkan játszani kezdett. A dal összefolyt az eső kopogásával, és olyan szép volt, hogy Tóbiás lehunyta a szemét.

Lassan elállt az eső. A felhők szétnyíltak, és kibújtak a csillagok. Minden fűszálon csillogott egy esőcsepp, mintha a csillagok lejöttek volna a rétre.

– Látod? – mondta Tóbiás. – Kicsi a házam, de két barátnak éppen elég.

A tücsök odabújt Tóbiás nyakához, és ott aludtak el mind a ketten, a páncél alatt, a csillagfényben.

Jó éjszakát, Tóbiás. Jó éjszakát, kis tücsök. És jó éjszakát neked is, kicsikém.