Brumi téli álma

Ősz volt az erdőben. A fák levelei sárgák, pirosak és barnák lettek, és ahogy fújt a szél, egymás után pörögtek le a földre, mint kis táncoló pillangók.

Brumi, a kis medve a barlang előtt ült, és nézte őket. Emlékszel Brumira? Ő az a kis medve, aki mindig csillagokat számol, ha nem jön álom a szemére.

– Anya – kérdezte –, miért hullanak le a levelek?

– Mert jön a tél – felelte anya. – A fák is lepihennek. Ledobják a leveleiket, és egész télen alszanak, egészen tavaszig.

– És mi? – kérdezte Brumi. – Mi mit csinálunk télen?

Anya leült mellé, és átölelte a nagy, meleg mancsával. – Mi is alszunk, kicsim. A medvék egész télen alszanak a barlangjukban. Ezt hívják téli álomnak.

– Egész télen? – csodálkozott Brumi. – Az nagyon sok alvás!

– Az bizony – nevetett anya. – Ezért most sokat kell enned, hogy legyen erőd a hosszú alváshoz.

Így hát Brumi evett. Evett édes, fekete szedret a bokrokról. Evett ropogós makkot a tölgyfa alól. Evett piros csipkebogyót, és egyszer, egyetlenegyszer egy kis mézet is, amit egy öreg fa odújában talált.

A bundája egyre vastagabb lett, és egyre puhább. A pocakja egyre kerekebb.

De egy este Brumi szomorúan ült a barlang előtt.

– Mi a baj? – kérdezte anya.

– Ha egész télen alszom, nem látom a barátaimat – mondta Brumi. – Hiányozni fognak.

– Akkor menj, és köszönj el tőlük – mondta anya. – Holnap még van időd.

Másnap reggel Brumi útnak indult. Az első barátja, akit meglátogatott, Samu volt, a kis süni.

Samu éppen leveleket hordott egy nagy kupacba. – Szervusz, Brumi! – kiáltotta. – Segítesz? Ágyat csinálok magamnak.

– Te is alszol télen? – csodálkozott Brumi.

– Persze! – mondta Samu. – A sünik is téli álmot alszanak. Bebújok a levélkupac alá, összegömbölyödöm, és tavaszig fel sem ébredek.

Brumi segített. Hordták a leveleket, amíg egy jó nagy, puha kupac nem lett belőlük. – Akkor tavasszal találkozunk – mondta Brumi. – Tavasszal – mondta Samu, és összeérintették az orrukat.

Aztán Brumi továbbment a patakhoz. Ott, egy lapos kövön ült Tóbiás, a teknős.

– Szervusz, Tóbiás! Elköszönni jöttem. Egész télen alszom.

– Én is – mondta Tóbiás lassan. – Holnap beásom magam a patakparti iszapba, ahol nem ér el a fagy. Ott alszom, amíg a víz újra meg nem melegszik.

– Akkor tavasszal találkozunk – mondta Brumi. – Tavasszal – bólintott Tóbiás, nagyon lassan, ahogy a teknősök szoktak.

Útközben Brumi meglátott egy kis csigát egy levél alján. Lili volt az, a lassú csiga. Éppen egy vékony, fehér ajtót húzott a háza bejárata elé.

– Mit csinálsz, Lili? – kérdezte Brumi.

– Becsukom a házikómat – mondta Lili. – Így nem fúj be a hideg szél. A csigák is átalusszák a telet.

– Akkor tavasszal találkozunk – mondta Brumi. – Tavasszal – mondta Lili, és becsukta az ajtót. Kipp.

Aztán Brumi a nagy fenyőfához ment. Fent az ágon Mogyoró, a mókus ugrált, a szájában egy dióval.

– Szervusz, Mogyoró! Te is alszol egész télen?

– Én nem! – kiáltotta Mogyoró. – A mókusok télen is ébren vannak. Csak sokat pihenünk a meleg odúban, és ha éhesek vagyunk, előkeressük az elrejtett dióinkat. Ha megtaláljuk őket.

Brumi nevetett. – Akkor vigyázz az erdőre, amíg alszom.

– Vigyázok! – ígérte Mogyoró. – És tavasszal elmesélem, mi történt.

Hazafelé Brumi felnézett az égre. Egy hosszú sor madár repült dél felé. – Ott repülnek a fecskék – mondta. – Fanni is köztük van. Ő meleg vidékre megy télre, és tavasszal hazajön.

Brumi integetett nekik, és a fecskék mintha visszaintegettek volna a szárnyukkal.

Mire hazaért, már esteledett. Anya a barlang mélyén ágyat készített: puha mohából, száraz fűből és illatos fenyőágakból.

– Elköszöntél mindenkitől? – kérdezte anya.

– Mindenkitől – mondta Brumi. – Samu, Tóbiás és Lili is alszik télen. Mogyoró vigyáz az erdőre. Fanni pedig elrepült délre.

– Akkor most mi következünk – mondta anya.

Aznap éjjel esett az első hó. Brumi kiállt a barlang szájához, és nézte, ahogy a pihék lassan szállingóznak a sötétből. Fehérek voltak, puhák és csendesek.

Egy hópehely ráesett az orrára. Hideg volt és csiklandós. Brumi nevetett, aztán nagyot ásított.

A hópelyhek egyre sűrűbben hullottak. Betakarták a fákat, a bokrokat, a kis ösvényt. Az egész erdő fehér lett, és olyan csendes, mintha mindenki egyszerre aludt volna el.

– Gyere, kicsim – hívta anya. – Ideje lefeküdni.

Brumi bebújt az ágyba anya mellé. A moha puha volt, a fenyőág illatos, anya bundája meleg.

Kint fújt a szél, de bent, a barlangban csend volt és béke.

– Anya – suttogta Brumi –, és ha felébredek, már tavasz lesz?

– Már tavasz lesz – mondta anya. – A hó elolvad, a patak csobogni kezd, a fák kirügyeznek, és a fecskék hazajönnek. És lesz még valami meglepetés is.

– Milyen meglepetés? – kérdezte Brumi álmosan.

– Az titok – mosolygott anya. – Majd tavasszal meglátod.

Brumi még egyszer kinézett a barlang száján. A hóesés elállt, és a felhők mögül kibújtak a csillagok. Holdanyó is ott volt, és ezüstösen ragyogott a fehér erdőre.

– Jó éjszakát, Holdanyó – suttogta Brumi. – Most egy kicsit hosszabban alszom.

– Jó éjszakát, Brumi – felelte Holdanyó. – Én majd vigyázok rátok egész télen.

Brumi, ahogy mindig, számolni kezdte a csillagokat. Egy… kettő… három…

Négy… öt… A szeme egyre nehezebb lett.

Hat… hét… És a hetedik csillagnál Brumi elaludt.

És álmodott. Először arról álmodott, hogy egy nagy mezőn szalad, ahol a virágok akkorák, mint a fák, és minden virágban egy kis csupor méz van.

Aztán arról álmodott, hogy a patakban fürdik Tóbiással, és a víz meleg, mint nyáron.

Aztán arról, hogy Samuval levelekből várat építenek, és Mogyoró a vár tetejére ugrál.

Aztán arról álmodott, hogy Fanni hátán repül, magasan a felhők fölött. Odalent kék a tenger, sárga a homok, és mindenhol meleg van.

Aztán arról, hogy Holdanyóval csillagokat számolnak, és a csillagok sosem fogynak el, mert minden csillag mögött ott van még egy.

Kint közben hullott a hó, aztán elállt, aztán megint hullott. Telt a nap, telt az éjszaka, telt a hét. A barlang szájánál jégcsapok nőttek, és csilingeltek a szélben.

Brumi pedig aludt. Néha megfordult, néha halkan dörmögött álmában, és mosolygott.

Odakint a hó alatt az erdő is pihent. A fák ágain fehér sapka ült, a patak a jég alatt csordogált, halkan, mintha ő is suttogna.

Éjszakánként egy róka lépkedett át a tisztáson, és apró nyomokat hagyott a hóban. Megállt a barlang előtt, beleszimatolt a levegőbe, aztán csendben továbbment. Tudta, hogy itt valaki nagyon mélyen alszik.

A csillagok is tudták. Ilyenkor halkabban pislogtak, hogy a fényük se zavarja a barlang lakóit.

Holdanyó minden éjjel benézett a barlangba. Látta, hogy Brumi és anya békésen szuszognak, és halkan csak ennyit mondott: – Aludjatok csak. Még korán van.

Az erdőben is mindenki aludt. Samu a levélkupac alatt, összegömbölyödve. Tóbiás az iszap mélyén, a patakparton. Lili a házikójában, a becsukott ajtó mögött.

Csak Mogyoró szaladgált néha a havon, és kereste az elrejtett dióit. Néha megtalálta, néha nem. És amit nem talált meg, abból tavasszal kis fa nő.

Messze délen pedig Fanni esténként megkereste az égen a hét csillagot, és arra gondolt: tavasszal hazamegyek.

Telt-múlt az idő. A napok lassan hosszabbak lettek. A hó egyre puhább lett, aztán vékonyabb, aztán egy reggel a jégcsapról lepottyant az első csepp.

De Brumi még aludt. Hiszen a téli álom hosszú, és a legjobb része éppen a vége.

Hogy mi volt a meglepetés, amiről anya beszélt? Azt majd egy másik mese meséli el. Most csak annyit mondok: tavasszal Brumi már nem lesz egyedül.

Most pedig, amíg Brumi alszik, te is bújj be szépen a takaród alá. Kint lehet hideg, lehet sötét, de te biztonságban vagy, pont úgy, mint Brumi a barlangban.

Számold te is a csillagokat. Egy… kettő… három…

És mielőtt a hetedikhez érnél, lehet, hogy már te is álmodsz.

Jó éjszakát, Brumi. Jó éjszakát, erdő. És jó éjszakát neked is, kicsikém.