Bori és a holdhajó

Volt egyszer egy kislány, úgy hívták: Bori. Bori egy kis házban lakott, egy nagy diófa mellett, a falu legszélén. Az ablaka pont az égre nézett.

Egyik este Bori már megfürdött, megmosta a fogát, felvette a csillagos pizsamáját, és bebújt az ágyába. Anya adott neki egy puszit, és lekapcsolta a villanyt.

– Jó éjszakát, Bori!

– Jó éjszakát, anya!

De Bori nem tudott elaludni. Nézte a plafont. Nézte a függönyt. Hallgatta, ahogy a diófa levelei susognak a szélben. Susu-susu.

– Bárcsak tudnám, mit csinálnak most a csillagok – sóhajtott.

Ebben a pillanatban valami halkan megkoppant az ablakon. Kopp-kopp.

Bori felült. Az ablak előtt, a levegőben, egy kis hajó lebegett. De nem ám akármilyen hajó! Olyan volt, mint egy vékony, ezüstös holdsarló. A hajó orrában pedig egy pici csillag ült, és vidáman pislogott.

– Szia, Bori! – mondta a csillag. – Picur vagyok, a legkisebb csillag. Hallottam, hogy nem tudsz aludni. Nincs kedved egy kis éjszakai hajókázáshoz?

Bori szeme elkerekedett. – Dehogynem! De… nem fogok fázni?

– Dehogy fázol – nevetett Picur. – A holdhajóban mindig meleg van. Hozd magaddal a párnádat, azon olyan jó üldögélni.

Bori magához ölelte a párnáját és a plüssnyusziját, Fülest. Kinyitotta az ablakot, és óvatosan belépett a holdhajóba. A hajó puha volt, mint egy meleg takaró, és egy kicsit ringott.

– Kapaszkodj! – mondta Picur. – Indulunk!

A holdhajó lassan felemelkedett. Elhaladtak a diófa teteje mellett, ahol egy rigó aludt a fészkében. Aztán a házak teteje fölött, ahol a kéményekből vékony füst kanyargott. Aztán még magasabbra, egészen a felhőkig.

A holdhajó közben halkan ringatózott, és Picur dúdolni kezdett: Ring, ring, ringat a holdhajó, csendesen, lassan, ahogy jó.

Az első megálló a Felhőpárna-sziget volt.

Ez a sziget egyetlen hatalmas, puha felhőből állt. Fehér volt és pihe-puha, és ha az ember belelépett, a lába egy kicsit belesüppedt, mint a frissen felrázott párnába.

A felhőn kis bárányfelhők legelésztek. Picik voltak és gömbölyűek, és ha Bori megsimogatta őket, olyan puhák voltak, mint a vatta.

– Mit csinálnak itt a bárányfelhők? – kérdezte Bori.

– Ők gyűjtik össze az ásításokat – mondta Picur. – Minden ásítást, amit este a gyerekek ásítanak. Aztán ezekből fonják a legpuhább álmokat.

Az egyik kis bárányfelhő odabújt Borihoz, és nagyot ásított. Hááám. Bori is ásított egyet. A bárányfelhő elégedetten bégetett, és elkapta Bori ásítását, mint egy kis buborékot.

– Köszönjük! – mondták a bárányfelhők. – Ebből ma éjjel egy szép álom lesz.

Bori lefeküdt egy pillanatra a felhőre. Olyan puha volt, mintha a világ legnagyobb párnáján feküdne. Fölötte a csillagok pislogtak, alatta pedig messze-messze, egészen kicsiben, látszott a falu, a diófa és a házak apró, sárga ablakai.

Bori integetett nekik, aztán visszaült a holdhajóba. Ring, ring, ringat a holdhajó, csendesen, lassan, ahogy jó.

A második megálló a Göncölszekér volt.

A Göncölszekér hét fényes csillagból állt, és pont úgy nézett ki, mint egy nagy merőkanál. Vagy mint egy szekér, hosszú rúddal. Bori már látta a kertből is, apával, de ilyen közelről még soha.

– Szia, Picur! – kiáltották a szekér csillagai. – Hoztál vendéget?

– Ő itt Bori – mondta Picur. – Szeretné megnézni, mit csinálnak éjjel a csillagok.

– Hát akkor gyertek, szálljatok fel! – mondta a legnagyobb csillag. – Éppen csillagport viszünk körbe az égen.

Bori, Picur és Füles felültek a szekérre. A szekér lassan elindult, és körbe-körbe gurult az égen. A kerekei alól csillagpor szállt, apró, csillogó szemcsék, amelyek aztán lassan lehullottak a földre.

– Mi lesz a csillagporral? – kérdezte Bori.

– Ráhull a virágokra és a fűre – mondta a szekér. – Ezért csillog reggel a harmat a fűszálakon. Legközelebb, ha harmatot látsz, gondolj ránk.

Bori is szórhatott egy marékkal. A csillagpor könnyű volt, mint a virágpor, és egy kicsit csiklandozta az ujjait. Bori nevetett, és lefelé szórta, egyenesen a nagymama kertje felé. – Holnap reggel a nagymama rózsái fognak a legszebben csillogni – mondta Picur.

Tettek egy nagy kört, aztán a szekér megállt a holdhajó mellett. Bori megköszönte az utat, és visszaült a helyére. Ring, ring, ringat a holdhajó, csendesen, lassan, ahogy jó.

A harmadik megálló a Tejút volt.

A Tejút olyan volt, mint egy széles, fehéren csillogó folyó. Csupa-csupa apró csillag folyt benne, lassan és csendesen. A partján pedig egy öreg, szakállas csillagbácsi ült, és egy kis fakanállal kavargatta a csillagfolyót.

Bori belenézett a csillagfolyóba. Ezer meg ezer apró fény úszott benne, és mindegyik halkan csilingelt, mint egy kis harang.

– Jó estét, kis utasok! – mosolygott. – Ilyen késő este mindenkinek jár egy bögre meleg csillagtej.

Kimert egy kis bögrével a folyóból, és odaadta Borinak. A csillagtej meleg volt és édes, egy kicsit mézes, egy kicsit vaníliás. Bori lassan, kortyonként megitta. Füles is kapott egy cseppet, az orrocskájára.

Bori pocakjában szétáradt a meleg. A szemhéja egy kicsit elnehezedett.

– Köszönöm, csillagbácsi – mondta halkan.

– Szívesen, kislány. Most pedig már csak egy hely van hátra. Holdanyó vár titeket.

Ring, ring, ringat a holdhajó, csendesen, lassan, ahogy jó.

Az utolsó megálló a Hold volt.

A Holdon minden ezüstös volt és csendes. Egy kis domb tetején, egy hintaszékben ült Holdanyó. Szemüveg volt az orrán, és kötött. Ezüstfonalból kötött egy nagy-nagy sálat.

– Nahát, Picur! – mosolygott Holdanyó. – És ki ez a kedves kislány?

– Bori vagyok – mondta Bori. – És ő itt Füles.

– Tudom ám, ki vagy, Bori – mondta Holdanyó. – Minden este látlak, amikor kinézel az ablakon. Te vagy az a kislány, aki mindig jó éjszakát kíván a csillagoknak.

Bori elpirult. Tényleg így volt. Minden este odasúgta az ablaknál: jó éjszakát, csillagok.

– Mit kötsz, Holdanyó? – kérdezte.

– Ezt a sálat a szélnek kötöm – mondta Holdanyó. – Éjszakára ő is elfárad, és szeret valami puhába bújni. Ha a szél elalszik, akkor lesz csendes az éjszaka.

Bori odaült Holdanyó lábához, és nézte, ahogy a kötőtűk halkan kattognak. Klik-klak, klik-klak. Olyan megnyugtató hang volt, mint amikor anya esténként a konyhában pakol, és Bori az ágyból hallgatja.

Holdanyó letette a kötést, és Bori kezébe tett valamit. Egy egészen pici, meleg fénydarabkát.

– Ez egy álomcsillag – mondta. – Tedd a párnád alá. Amíg ott van, csak szép álmaid lesznek.

Bori óvatosan a markába zárta az álomcsillagot. Az halkan melegítette a tenyerét.

– Most pedig ideje hazamenni – mondta Holdanyó. – Picur, vigyázz rá az úton.

Bori visszaült a holdhajóba, a párnájára. Füles az ölében volt, az álomcsillag a tenyerében. A holdhajó lassan elindult lefelé.

Ring, ring, ringat a holdhajó, csendesen, lassan, ahogy jó.

Elhaladtak a Tejút mellett, ahol a csillagbácsi integetett. Elhaladtak a Göncölszekér mellett, amelyik csillagport szórt utánuk. Elhaladtak a Felhőpárna-sziget mellett, ahol a bárányfelhők már aludtak, összebújva.

Bori szeme egyre lassabban nyílt ki. Pislogott egyet. Aztán még egyet.

Aztán jöttek a házak tetejei, és a diófa, ahol a rigó még mindig aludt. És végül az ablak, Bori ablaka.

Picur óvatosan besegítette Borit az ágyába. Bori a párnája alá tette az álomcsillagot, magához ölelte Fülest, és Picur betakarta.

– Köszönöm, Picur – suttogta Bori. – Ez volt a legszebb éjszaka.

– Holnap este is itt leszek – súgta Picur. – Nézz fel az égre, és keresd meg a legkisebb csillagot. Az leszek én.

A holdhajó halkan felemelkedett, vissza az égre. Bori még látta, ahogy elsuhan a diófa fölött, és az egyik legkisebb csillag pislog egyet.

– Jó éjszakát, csillagok – súgta Bori, mint mindig.

És a csillagok mind visszapislogtak: jó éjszakát, Bori.

Bori lehunyta a szemét. A párnája alatt halkan melegített az álomcsillag. És Bori elaludt, és szépet álmodott: bárányfelhőkről, csillagtejről és egy kis ezüsthajóról, amely csendesen ringatja.

Ring, ring, ringat a holdhajó… csendesen, lassan, ahogy jó.

Most te is bújj be szépen. Hunyd le a szemed. Lehet, hogy ma éjjel hozzád is bekopog a holdhajó. Jó éjszakát, kicsim.