Az álomvonat

Ha egyszer éjjel nagyon csendben kinézel az ablakon, és nagyon figyelsz, talán meglátod. Egy pici, fényes vonatot, amely a holdfény ezüst sínjein gurul, át az erdőn, a mezőn, egészen az égig. Ez az álomvonat.

Az álomvonatnak egy mozdonya van és négy kis kocsija. A mozdony elején egy csillag világít. Nem is akármilyen csillag: Picur, a legkisebb csillag. Ő az álomvonat mozdonyvezetője.

A kalauz pedig Bagolyanyó. Kerek szemüveget hord, és egy kis táskában tartja a jegyeket. A jegyek harmatcseppből vannak, és csillognak, mint a gyöngyök.

Az álomvonat minden este elindul, amikor a nap lebukik a dombok mögött. És összeszedi azokat a kicsiket, akik nem tudnak elaludni.

Aznap este is ott állt az Ezüstállomáson, fent a domb tetején, Holdanyó alatt.

– Mindenki készen áll? – kérdezte Holdanyó, és lenézett az égről.

– Készen! – felelte Picur, és megfényesítette a lámpáját.

– Készen – mondta Bagolyanyó is, és megigazította a szemüvegét.

– Akkor indulhattok – mosolygott Holdanyó. – Sok kis álmos szem vár ma rátok.

Picur meghúzta a kis csengőt. Csing! És az álomvonat elindult.

Tak-tak, tak-tak, zakatolt az álomvonat le a dombról, a holdfény ezüst sínjein.

Az első megálló a nagy, öreg tölgyfánál volt. Az egyik ágon egy kis bagolyfióka ült, és nagy, kerek szemekkel nézett. Huhu volt az.

– Szervusz, Huhu – mondta Bagolyanyó, aki történetesen éppen Huhu anyukája volt. – Hát te miért nem alszol?

– Mert félek, hogy lemaradok valamiről – mondta Huhu. – Mi lesz, ha amíg alszom, valami nagyon izgalmas történik?

Bagolyanyó megsimogatta a szárnyával. – Gyere, ülj fel az álomvonatra. Az álomban is történnek izgalmas dolgok. Csak ott minden puhább.

– Álomvonat, beszállás! – szólt halkan Bagolyanyó. Huhu átrepült az első kocsiba, és leült az ablak mellé. Bagolyanyó kilyukasztotta a harmatjegyét: kipp.

Picur megrázta a csengőt. Csing! És a vonat továbbment.

Tak-tak, tak-tak, zakatolt az álomvonat, át a nagy mezőn, ahol a fűszálak már álmosan bólogattak.

A második megálló egy kis bokornál volt, a mező szélén. A bokor előtt egy nyuszi ült a hátsó lábain, és a Holdat nézte. Nyuszkó volt az.

– Szervusz, Nyuszkó – mondta Picur. – Te miért nem alszol?

– Még nem meséltem el a holdbéli nyuszinak, mi történt ma – felelte Nyuszkó. – Találtam egy négylevelű lóherét!

– Akkor gyere velünk – mondta Bagolyanyó. – Az álomvonat egészen az égig megy. Ott közelebbről is elmesélheted neki.

– Álomvonat, beszállás! – Nyuszkó felugrott a második kocsiba, a négylevelű lóherét pedig a füle mögé tűzte. Kipp, kilyukadt a jegye.

Csing! – szólt a csengő.

Tak-tak, tak-tak, zakatolt az álomvonat, egy kicsit lassabban, le a tópartra.

A harmadik megálló a nádas mellett volt. A víz tükrében ott ringott a Hold képe. A parton egy kiskacsa tipegett fel s alá. Tipegő volt az.

– Szervusz, Tipegő – mondta Bagolyanyó. – Hát te miért nem alszol?

– Ma úsztam először egészen a tó közepéig – mondta Tipegő büszkén. – És annyira örülök, hogy nem tudok elaludni!

– Az öröm is tud ébren tartani – bólintott Bagolyanyó. – Gyere, az álomvonaton az öröm szépen elcsendesedik, és jó álom lesz belőle.

– Álomvonat, beszállás! – Tipegő beült a harmadik kocsiba, és összehúzta a pihés szárnyait. Kipp, kilyukadt a jegye.

Egy béka ült egy tavirózsa levelén, és búcsút intett. – Én itt maradok – mondta. – Nekünk, békáknak, éjjel kell énekelnünk. De jó utat!

Csing! – szólt a csengő.

Tak-tak, tak-tak, zakatolt az álomvonat, még egy kicsit lassabban, be a nagy erdőbe.

A negyedik megálló egy magas fenyőfánál volt. Az egyik ágon egy vörös bundájú mókus ült, és a farkát csavargatta. Mogyoró volt az.

– Szervusz, Mogyoró – mondta Picur. – Te miért nem alszol?

– Számolom a mogyoróimat – mondta Mogyoró. – Egy, kettő, három… és mindig elfelejtem, hol tartok.

Bagolyanyó elmosolyodott. – A mogyorók megvárnak reggelig. Gyere, ülj fel. A bozontos farkad pont jó takaró lesz.

– Álomvonat, beszállás! – Mogyoró beugrott a negyedik kocsiba, és betakarózott a saját farkával. Kipp, kilyukadt a jegye.

Most már minden kocsiban ült valaki: Huhu, Nyuszkó, Tipegő és Mogyoró. Csing! – szólt a csengő, és a vonat továbbindult.

Tak-tak, tak-tak, zakatolt az álomvonat. Aztán egyszer csak az út egy domb alá vezetett. Egy hosszú, sötét alagútba.

– Jaj, de sötét van! – suttogta Tipegő. – Nem látok semmit – mondta Nyuszkó, és szorosabban fogta a lóherét.

– Ne féljetek – szólt Picur a mozdonyból. – Figyeljetek csak!

És akkor az alagút falán, egyik a másik után, kigyúltak a pici, zöldes fények. Szentjánosbogarak voltak. Elöl a legkisebb, Fényke, és ő mutatta az utat.

– Erre, erre! – suttogta Fényke. És a szentjánosbogarak úgy világítottak, mint egy hosszú lámpasor, egészen az alagút végéig.

– Köszönjük, Fényke! – mondták az utasok, és már egyáltalán nem féltek.

Tak-tak, tak-tak, kigurult az álomvonat az alagútból, és egy kis patak fölött vezetett tovább, egy keskeny hídon.

A patak közepén, egy lapos kövön egy teknős aludt. Tóbiás volt az. A páncélja alatt halkan szuszogott, és a nyaka mellett egy kis tücsök is aludt.

– Csitt – suttogta Bagolyanyó. – Ők már alszanak. Ne ébresszük fel őket.

Picur egészen halkra fogta a csengőt, és a vonat lábujjhegyen ment át a hídon. Tak… tak… tak… tak.

Aztán a sínek a tengerpartra vezettek. A víz sötétkék volt és nagyon csendes. Messze, a sziklán egy kis világítótorony pislogott. Lámpás volt az, és köszönésképpen rájuk villantotta a fényét.

És ekkor a víz alól halk, vékony dal szállt fel. Olyan volt, mint egy kis síp hangja.

– Ez Bálint, a kisbálna – mondta Picur. – Minden este énekel a Holdnak. Ma nekünk is énekel.

Az utasok hallgatták a dalt. Huhu ásított egyet. Nyuszkó szeme lassan lecsukódott, aztán megint kinyílt.

Tak-tak, tak-tak, zakatolt az álomvonat, egyre lassabban, egyre halkabban. A sínek pedig elkezdtek felfelé emelkedni, egyenesen az ég felé.

Fent, a csillagok alatt egy puha, fehér felhő várta őket. Pamacs volt az, a kis felhő.

– Gyertek csak – mondta Pamacs. – A felhőn puhán gurul a vonat.

És az álomvonat ráfutott a felhőre. A kerekek már nem kattogtak, csak halkan suhogtak, mintha egy dunyhán gurulnának.

Odalent a világ egészen kicsi lett. A tó olyan volt, mint egy ezüstpénz, az erdő, mint egy zöld takaró, a házak ablakai pedig, mint apró, sárga csillagok.

– Az ott a mi tavunk – suttogta Tipegő. – És az ott a mi fenyőnk – suttogta Mogyoró. De már ők is nagyon álmosak voltak.

Aztán a vonat megállt. Nagyon puhán, nagyon csendesen. – Álomállomás – mondta halkan Bagolyanyó. – Végállomás.

Az Álomállomáson Holdanyó várta őket. Ezüstös fénye betakarta az egész állomást. És minden utasnak volt ott egy kis ágy: egy felhőből szőtt függőágy, amely lágyan ringott.

Huhu a legmagasabb függőágyba repült. Nyuszkó a Hold mellé feküdt, és halkan elmesélte a holdbéli nyuszinak a négylevelű lóherét. A holdbéli nyuszi pedig fényesebben ragyogott.

Tipegő a szárnya alá dugta a fejét. Mogyoró betakarózott a bozontos farkával, és már nem számolt semmit.

Bagolyanyó mindenkit betakart egy kis csillagporos takaróval. – Jó éjszakát, kicsikéim – suttogta.

Picur még egyszer megrázta a csengőt, nagyon-nagyon halkan. Csing… Aztán lehalkította a lámpáját, és ő is elszunyókált a mozdony elején.

Holdanyó dúdolni kezdett. Halkan, lassan, ahogy a szél ringatja a leveleket. És a függőágyak ringtak, ringtak.

Az álomvonat is pihent. A kerekei megálltak, a kocsik csendben álltak a felhőn. Reggelig várnak, amíg mindenki kialussza magát.

Mert reggel az álomvonat mindenkit hazavisz. Huhut a tölgyfára, Nyuszkót a bokorhoz, Tipegőt a tópartra, Mogyorót a fenyőfára. És senki sem emlékszik majd másra, csak arra, hogy nagyon szépet álmodott.

És te? Te is hallod, ahogy messziről, halkan zakatol? Tak-tak, tak-tak… Lehet, hogy ma este nálad is megáll az álomvonat. Csak hunyd le a szemed, és szállj fel.

Jó éjszakát, Picur. Jó éjszakát, Bagolyanyó. És jó éjszakát neked is, kicsikém.