Brumi számolja a csillagokat

Az erdő szélén, egy meleg barlangban lakott Brumi, a kis barna medve.

Egyik este Brumi csak forgolódott és forgolódott. Jobbra fordult, balra fordult, a hasára fordult, a hátára fordult. De álom nem jött a szemére.

– Anya – szólt halkan. – Nem tudok elaludni.

Medveanya mellé ült, és megsimogatta a fejét.

– Tudod, mit csinálok én, amikor nem jön álom a szememre? Kinézek az égre, és megszámolom a csillagokat. Számoljunk együtt!

Brumi kidugta az orrát a barlangból. Az ég tele volt pici fényekkel.

– Egy! – mutatott Brumi az első csillagra. Az pedig visszapislogott rá, mintha azt mondaná: szia, Brumi!

– Kettő! – Ez egy kicsit kékes színű volt, mint a patak vize.

– Három! – Ez pont a fenyőfa tetején ült, mintha a fa sapkája lenne.

– Négy! – Brumi már ásított egyet. Hááám.

– Öt! – Ez a csillag egy kis felhő mögül kukucskált ki.

Számolj te is Brumival! Hol tartunk? Öt. És most jön a…

– Hat! – súgta Brumi. A szeme már egyre lassabban nyílt ki.

– Hét… – mondta egészen halkan.

Medveanya mosolygott. Brumi már nem számolt tovább. Összegömbölyödött, a mancsát a pocakjára tette, és szuszogott. Szusz… szusz…

Medveanya puhán betakarta.

– Jó éjszakát, kicsi Brumim – súgta. – Holnap folytatjuk a nyolcnál.

A hét csillag pedig egész éjjel pislogott a barlang fölött, és vigyázott Brumi álmára.

Te hányig jutsz el ma este? Számold meg csendben, magadban… egy… kettő… három… Jó éjszakát.