Szikra, a kis sárkány

Fent a hegyekben, egy barlangban élt egy sárkánycsalád. A legkisebb sárkányt Szikrának hívták. Zöld pikkelyei voltak, kerek pocakja, és két kis szárnya, amivel még csak bukdácsolni tudott.

A nagy sárkányok tüzet fújtak. Nagy, narancssárga lángokat, amelyek messzire világítottak a sötétben.

Szikra is próbálta. Nagy levegőt vett, összeszorította a szemét, és fújt. De láng helyett csak egy kis meleg fuvallat jött ki a száján. Olyan, mint amikor valaki egy hideg ablakra lehel.

– Én sosem leszek igazi sárkány – szomorkodott Szikra.

Egy este nagy hideg lett. A hegyekre hó esett, és fújt a szél. Szikra kiment a barlang elé, és meglátott valamit a hóban.

Egy kis madárfióka ült ott, egészen összegömbölyödve. Reszketett, a tollai deresek voltak. – Fázom – csipogta halkan.

Szikra megijedt. Ha most tüzet fújna, mint a nagyok, azzal megégetné a kis madarat.

De hát ő nem tud tüzet fújni. Ő csak meleget tud.

Odahajolt a fiókához, és nagyon óvatosan, nagyon lassan ráfújt. Egy puha, meleg fuvallatot. Aztán még egyet.

A madárka tollai felengedtek, a dér elolvadt róluk. A fióka abbahagyta a reszketést, és kinyitotta a szemét. – Jaj, de jó meleg! – csipogta. – Még, még!

Szikra óvatosan a mancsába vette a fiókát, és bevitte a barlangba. Leült vele a sarokba, és egész éjjel melengette a leheletével.

A nagy sárkányok csodálkozva nézték. – Ezt mi nem tudnánk – mondta a nagymama sárkány. – A mi tüzünk túl forró. A te meleged viszont éppen jó.

Szikra elmosolyodott. Lehet, hogy nem tud lángot fújni. De tud valami mást. Valamit, amire most éppen szükség volt.

Odakint kitisztult az ég, és kigyúltak a csillagok. A kis madár elaludt Szikra mancsában, mint egy meleg fészekben.

Szikra is lehunyta a szemét. Halkan szuszogott, és minden szuszogással egy kis meleget küldött a barátjának.

Jó éjszakát, Szikra. Jó éjszakát, kis madár. És jó éjszakát neked is, kicsikém.