Samu süni és a lepottyant csillag

Egyszer egy szeles éjszakán egy kis csillag megcsúszott az égen. Gurult, gurult, egyre lejjebb és lejjebb, aztán huss! Lepottyant egyenesen a rétre, a puha fűbe.

Ott talált rá Samu süni, aki éppen esti sétáját tette.

– Nahát! – nézett nagyot Samu. – Hát te ki vagy? Olyan fényes vagy, mint egy kis lámpás!

– Csillag vagyok – szipogott a csillag. – Leestem az égről, és most nem tudok hazamenni. Ha reggel nem leszek fent, a testvéreim nagyon fognak aggódni.

Samu megvakarta az orrát. Gondolkodott, gondolkodott.

– Ne sírj! Majd mi segítünk. Én, meg a barátaim.

Elsőként Nyuszi Nóra jött oda. – Felugrom veled az égig! – mondta, és ugrott egyet. Hopp! Aztán még egyet. Hopp-hopp! De az ég nagyon-nagyon magasan volt. Nóra ugrása nem ért fel odáig.

Aztán Mókus Márk jött. – Felmászom veled a legmagasabb fára! – mondta, és fel is mászott. Kapaszkodott, kapaszkodott, egészen a fa tetejéig. De az ég még onnan is messze volt.

Ekkor Samu süninek eszébe jutott valami.

– Tudom már! Ott, a domb tetején lakik Gólya néni. Ő repülni tud!

A csillag óvatosan felült Samu hátára. A süni tüskéi úgy tartották, mint egy kis bölcső. Így indultak el, lassan, lépésről lépésre, fel a dombra. Nyuszi Nóra és Mókus Márk is velük tartott.

Gólya néni éppen aludni készült, de amikor meglátta a kis csillagot, rögtön megértette, mi a baj.

– Kapaszkodj belém, kicsi csillag! – kelepelt.

Kitárta nagy, fehér szárnyát, és felrepült. Egyre magasabbra, a felhők fölé, egészen a többi csillagig. Ott óvatosan visszatette a kis csillagot a helyére.

Lent a dombon Samu, Nóra és Márk felnézett az égre. Egy pici fény vidáman pislogott rájuk, mintha azt mondaná: köszönöm, köszönöm!

Azóta, ha felhőtlen az éjszaka, Samu süni mindig integet egyet az égnek. És egy kis csillag mindig visszaint neki.

Most pedig te is integess egyet… aztán hunyd le a szemed. Jó éjszakát!