Rozi és a sötét erdő

Az erdő szélén, egy meleg rókalyukban lakott Rozi, a kisróka. Nappal ő volt a legbátrabb: ugrált, kergetőzött és bukfencezett a fűben.

De amikor lement a nap, és besötétedett, Rozi egészen kicsire húzta össze magát. – Anya – suttogta –, félek. Olyan sötét van, és mindenféle hangok jönnek.

Anya róka megsimogatta a fejét a puha farkával. – Gyere – mondta –, megmutatom, kik csinálják azokat a hangokat.

Kiültek a rókalyuk elé. Rozi szorosan az anyja bundájához bújt.

– Cirr-cirr, cirr-cirr – szólt valami a fűben. – Hallod? – kérdezte anya. – Ez a tücsök. Esti dalt húz a hegedűjén, hogy mindenki szépen elaludjon.

– Susss, susss – zúgott fent a fák között. – Ez a szél – mondta anya. – Megsimogatja a leveleket, és jó éjszakát kíván a fáknak.

– Hu-hu, hu-hu – hallatszott egy ágról. – Ez pedig a bagoly. Ő az erdő éjjeliőre. Egész éjjel fent van, és vigyáz mindenkire.

Rozi füle egy kicsit felemelkedett. Már nem is szorította olyan erősen az anyját.

– És az ott mi? – kérdezte, és felnézett az égre.

Odafent kigyúltak a csillagok, egyik a másik után. Középen pedig Holdanyó ült, és ezüstös fényt szórt az erdőre.

– Azok a csillagok – mondta anya. – Ők az éjszaka lámpásai. Mindig ott vannak, akkor is, ha felhő takarja el őket.

Rozi körülnézett. A sötét erdő most egészen másnak látszott. Nem félelmetesnek, hanem csendesnek és barátságosnak, mint egy nagy, alvó szoba.

– Anya – mondta –, a sötét erdő ugyanaz, mint a nappali. Csak alszik.

– Úgy van, kicsim – mosolygott anya. – És amíg alszik, a tücsök énekel, a szél dúdol, a bagoly vigyáz, a csillagok pedig világítanak.

Rozi bebújt a meleg rókalyukba, a farkát az orra köré tekerte, és hallgatta az esti hangokat. Már egyáltalán nem félt. A hangok álomba ringatták.

Jó éjszakát, Rozi. Jó éjszakát, erdő. És jó éjszakát neked is, kicsikém.