Mogyoró elrejtett kincsei

Az erdő közepén, egy magas bükkfa odújában lakott Mogyoró, a vörös bundájú mókus. Bozontos farka volt, olyan nagy, hogy éjszakára takarónak is jó volt.

Egész ősszel szorgalmasan gyűjtött. Diót, makkot, mogyorót. Ide is elrejtett egyet, oda is elrejtett egyet: a moha alá, egy kő mellé, a gyökerek közé.

Aztán eljött a tél. Hó esett, és egy hideg estén Mogyoró nagyon megéhezett. – Megyek, előveszem a kincseimet! – mondta.

Kiugrott az odúból, és megállt. Minden fehér volt. A moha, a kövek, a gyökerek mind eltűntek a hó alatt. – Jaj nekem – sóhajtott. – Hová is rejtettem őket?

– Huhu – szólalt meg valaki egy ágon. A bagoly volt az. – Én láttam ősszel, hogy a nagy kő mellett ástál. Ott, ahol most a holdfény a legfényesebb.

Mogyoró odaszaladt, ahová a holdfény mutatott, és kaparni kezdett a hóban. És ott volt! Három szép dió.

– Én meg láttam, hogy a patak mellett is ástál – szólt egy nyuszi a bokor alól. – A három fehér nyírfa között.

Mogyoró odaszaladt, és kikaparta: egy marék makk!

– És a régi tölgy gyökerei közé is tettél – csiripelte egy cinege. – Én fentről mindent látok.

Mogyoró ott is megtalálta: egy csomó mogyorót.

Most már volt elég. Sőt, több is, mint amennyit egyedül megenne. Mogyoró ránézett a barátaira. Ők is fáztak, és ők is éhesek voltak.

– Gyertek – mondta. – Nélkületek meg sem találtam volna. Együnk együtt!

Leültek a nagy fa alá, és falatoztak. A bagoly kapott egy diót, a nyuszi egy kis makkot, a cinege mogyorót csipegetett. A csillagok fentről nézték őket, mintha ők is mosolyognának.

– És a többi? – kérdezte a nyuszi. – Biztosan van még elrejtve, amit nem találtunk meg.

– Az sem vész el – mondta a bagoly bölcsen. – Ami a földben marad, abból tavasszal kis fa nő. Így születnek az erdő új fái.

Mogyoró elégedetten bújt vissza az odújába. A bozontos farkát magára terítette, és arra gondolt: talán egyszer egy egész erdő nő az elfelejtett kincseiből.

Jó éjszakát, Mogyoró. Jó éjszakát, erdő. És jó éjszakát neked is, kicsikém.