Tipegő és a holdfényes tó

A tó partján, a sás között, egy puha fészekben élt Tipegő, a kiskacsa. Sárga pihék borították, és narancssárga, lapos kis lábai voltak.

A testvérei már mind úsztak. Reggelente beugráltak a vízbe, és vidáman siklottak az anyukájuk után.

Tipegő csak a parton tipegett. – A tó olyan nagy – mondta. – És olyan mély. Mi lesz, ha elsüllyedek?

Az anyukája nem sürgette. – Majd ha készen állsz – mondta, és megsimogatta a csőrével.

Egy este kerek, fényes Hold kelt fel a tó fölött. A víz egészen elcsendesedett, sima lett, mint egy tükör. A közepén ott ringott a Hold képe, ezüstösen.

Tipegő a parton ült, és nézte. – Milyen szép – suttogta. – Mintha egy ezüst út vezetne a víz közepére.

Ekkor egy kis béka ugrott fel mellé egy levélre. – Nem jössz be? – kérdezte. – Esténként a legjobb úszni. A víz langyos, és a Hold is fölénk világít.

– Félek – vallotta be Tipegő. – Még sosem próbáltam.

– Tudod, mi a jó? – mondta a béka. – A kacsák nem süllyednek el. A pihéid olyanok, mint egy kis csónak. Fenntartanak a vízen.

Tipegő odatipegett a víz szélére. Belelépett az egyik lábával. Hideg volt? Nem, langyos. Belelépett a másikkal is. Aztán egy kicsit előrébb ment.

És egyszer csak ott ringott a vízen! Nem süllyedt el. A pihéi tartották, a lábai pedig maguktól kezdtek evezni a víz alatt.

– Úszom! – kiáltotta Tipegő. – Anya, nézd, úszom!

Az anyukája odasiklott mellé, és büszkén nézett rá. A testvérei is odaúsztak, és együtt köröztek a holdfényben.

Tipegő végigúszott az ezüst úton, egészen a tó közepéig. Ott megállt, és felnézett. Holdanyó mosolygott rá az égről. – Bátor voltál, Tipegő – mondta. – A bátorság nem azt jelenti, hogy nem félsz. Hanem azt, hogy félsz, és mégis megpróbálod.

Aztán visszaúsztak a fészekhez. Tipegő odabújt az anyukája szárnya alá. A pihéi még nedvesek voltak, de a szíve tele volt örömmel. Egy pillanat alatt elaludt.

Jó éjszakát, Tipegő. Jó éjszakát, kis béka. És jó éjszakát neked is, kicsikém.