Fényke, a kis szentjánosbogár

Egy nyári estén, amikor a rét már elcsendesedett, a fűszálak között felgyúlt egy pici, zöldes fény. Fényke volt az, a kis szentjánosbogár.

Fényke felnézett az égre, és elámult. Ott fent ezer és ezer pici fény pislogott, pont olyan, mint az övé.

– Biztosan én is csillag vagyok – gondolta. – Csak lepottyantam. Vissza kell mennem a többiekhez!

Szárnyra kapott, és repült, repült felfelé. Elhagyta a fűszálakat, aztán a bokrokat, aztán a nagy diófa leveleit is.

De az ég nem jött közelebb. A csillagok ugyanolyan messze voltak, mint az előbb. Fényke elfáradt, és leült a diófa legfelső ágára.

– Hát te ki vagy? – kérdezte egy álmos hang. Picur volt az, a legkisebb csillag, aki éppen lekukucskált az égről.

– Én is csillag vagyok, mint te – mondta Fényke. – Csak nem érem el az eget.

Picur kedvesen elmosolyodott. – Te nem csillag vagy, hanem szentjánosbogár. És tudod, mi a jó ebben? Hogy te ott lehetsz lent, ahol mi nem.

Fényke lenézett. Lent a réten egy kis egércsalád bóklászott a sötétben. A legkisebb egérke megállt, és tanácstalanul nézelődött.

– Merre van a kamra? – cincogta. – Nem látom az utat!

Fényke nem gondolkodott sokat. Lerepült, egészen az egérke orra elé, és ragyogott, ahogy csak tudott.

– Gyertek utánam! – mondta. És vezette őket a fűszálak között, a kövek mellett, egészen a kamra ajtajáig.

– Köszönjük, kicsi fény! – cincogták az egerek, és bebújtak a meleg szalma közé.

Fényke leült egy fűszál hegyére, és felnézett. Picur odafent rákacsintott: pislog, pislog. Fényke is visszapislogott: pislog, pislog.

Így beszélgettek ők ketten egész éjjel. Az egyik fentről világított, a másik lentről. Mindketten pont ott, ahol a legjobban kellett.

Jó éjszakát, Fényke. Jó éjszakát, kis egerek. És jó éjszakát neked is, kicsikém.