Cirmi és a holdfény

Este volt már, a házban mindenki készülődött az alváshoz. Csak Cirmi, a kis cirmos cica nem.

– Én nem vagyok álmos – mondta, és nagyot ásított. – Játszani akarok!

Ekkor az ablakon besütött a Hold, és a szoba padlóján megjelent egy kerek, ezüstös folt. Holdfény volt.

– Megfoglak! – kiáltotta Cirmi, és ráugrott. De mire leért, a holdfény már a mancsa tetején csillogott. Cirmi megrázta a mancsát, és megint ugrott.

A holdfény átcsúszott a szőnyegre. Cirmi utána. A holdfény felmászott a fotel karfájára. Cirmi utána.

Közben a házban lassan minden elcsendesedett. A falióra is halkabban ketyegett: tik… tak… tik… tak.

A játékmaci lehajtotta a fejét a polcon. A kisautók begurultak a dobozukba. A papucsok szépen egymás mellé álltak az ágy alatt.

– Ti már alszotok? – kérdezte Cirmi. De senki sem felelt. Csak a szuszogás hallatszott a szomszéd szobából, ahol a kislány aludt.

Cirmi megint a holdfény után nézett. A fény most lassan, nagyon lassan csúszott tovább, mintha ő is elfáradt volna.

Átmászott a takaróra, végigcsúszott a puha szélén, és megállt a párnán. Ott elterült, kereken és csendesen.

Cirmi felmászott a párnára, és odaült mellé. – Te is elfáradtál? – kérdezte halkan.

A holdfény nem mozdult. Csak melegen és puhán ragyogott, mint egy kis ezüst takaró.

Cirmi összegömbölyödött a közepén. A farkát az orrára tette, és dorombolni kezdett, halkan, egyenletesen.

– Holnap is játszunk? – kérdezte álmosan.

A Hold odakint rákacsintott az ablakon át, mintha azt mondaná: holnap is. Cirmi szeme lassan lecsukódott. A szoba csendes volt, a holdfény őrizte az álmát.

Jó éjszakát, Cirmi. Jó éjszakát, holdfény. És jó éjszakát neked is, kicsikém.